Nem sok mindennel lehet olyan patentul ingázni a belvárosban, mint egy öreg, klasszikus motorral. Pláne, ha jócskán át is van faragva, mint Attila Yamahája.
Vágott sárvédő, lapos ülés, nagyon minimális króm, és ledobott gyári idomok(ha vannak), semmi sallang. Ez a receptje egy épített Brat motornak. Az egészet a tokiói Go Takime, indította útjára névadó Brat Style műhelyéből. Mára már szinte az egész világon ismerik, kedvelik ezt a motorépítési stílust, ami stíluselemeit tekintve nagyjából a Cafe Racer, és a Scrambler közé tehető.
Az SR250-et 1980-2014 között gyártották, azonban 2002-től, a megváltozott európai emissziós normák miatt, már csak Mexikóban forgalmazták. Két féle kivitelben lehett kapni, Special, és Standard(később Classic). A Special choperesített ülést kapott, magas kormánnyal. A Standard egy cafe raceres beütésű ülést kapott, alacsony kormánnyal, ebből lett később a Classic, de csak a név változott. 1991-től már mindegyik változat szimpla tárcsaféket kapott előre, dobfék helyett. Attila SR-je is egy ilyen tárcsafékes Classic volt.
A spanyolországban összerakott egy hengeres, léghűtéses blokk minimális törődéssel is legalább örök élet meg egy nap. Nem véletlenül lett postásmotor az SR legkisebb változatából, az SR125-ből. A faék egyszerűségű, SOHC blokk nem több, mint 20lovat présel ki magából. Úgy, hogy nem nehezebb az SR125-től, ami viszont csak 12lóerős. Ezzel a teljesítménnyel már el lehet lépni a lámpánál az autósok elől, a vége 110-120km/h óra körül alakul.
Először a motor kínézete pattant ki Attila fejéből, és ehhez keresett megfelelő alapot, mert az akkori SR500-át nem szívesen vagdosta volna szét. Így esett a választás a kistestvérre, az SR250-re. Ami a maga bő 20lóerejével kicsit gyengécske, de cserébe kifejezetten megbízható is, és ha időjárás is kegyes, szinte tökéletes városi közlekedésre, mert országúton már sajnos elfogy az ereje.
A blokkhoz, a fűtőműhöz, és a fékekhez egyáltalán nem kellett nyúlni, viszont a váz, és a tank kapott egy telifényt. Stílusban passzoló ülést, első fényszórót, féklámpát és indexeket kapott. A gyári dupla csőműszereket leváltotta egy sebességmérő, illetve egy olajhőfokmérő, lent az olajkarteren. A gyári légszűrőház helyett egy egyszerű direktszűrőn keresztül szívja be a 34mm-es Mikuni karbi az éppen útbaeső levegőmolekulákat. Kapott egy bandázsolt könyököt, és új kidörrentőt, nagyon minimális hangtompítással, így még elég kellemes hangja van. A sárvédők teljesen átlettek szabva, az első lényegében csak jelzés értékű, a hátsó pedig anno egy Jawáé volt.
Attila Yamahája rendszeres használatban van, ez meg is látszik rajta, de legalább nem veszítette el a varázsát, szemben sok másik dédelgetett épített motorral.
Köszönjük Attilának a lehetőséget, hogy elmehettünk hozzá, és mesélt a motorjairól. Még mást is tartogatunk nektek Attila garázsából!
