1987-et írunk, Magyarországot megbénítja az utolsó igazi tél, Pablo Escobar merényletet követ el a kolumbiai nagykövet ellen budai rezidenciája előtt, egy egész országot ültet a tv képernyők elé az újonnan indult Szomszédok. Egy német tinédzser, Mathias Rust Cessna-val landol a Vöröstéren. Nelson Piquet a Williams FW11B volánja mögött megnyeri a Formula-1 világbajnokságot. Bemutatkozik a nagyközönség előtt a Ferrari F40. Megalapul a Nirvana, a mozivásznon pörög a Dirty Dancing és a Ragadozó. Megszületett Sebastian Vettel és Lionel Messi. Elhunyt Andy Warhol, illetve mindenki Rodolfoja, Gács Rezső. Eközben egy maréknyi japán üzletembert egyetlen dolog érdekel, leggyorsabbnak lenni a Wangan-on.

 Aki kicsit is érdeklődik a japán autóskultúra iránt minden bizonnyal hallott minden idők legmenőbb és legvakmerőbb autósklubjáról, a Mid Night Club-ról, japánul Middo Naito Kurabu. A klubot 1987-ben alapította egy csapat tokiói őrült, hogy visszavágjanak a Bosozoku motoros bandának, akik japán legelvetemültebb motorosai voltak. Végül ez jelentette a Mid Night Club vesztét is, de erről majd később. A motorosok nem riadtak vissza sem a rendőri összetűzésektől, sem a civilek veszélyeztetésétől. Jellemzőek voltak rájuk a hatalmas, egyedi idomok, chopper ülések, égbe kiáltó kipufogók és végletekig reszelt alapból is pörgős japán belpiacos gépek.

 Amilyen menő volt akkoriban a klub, olyan nehéz is volt bekerülni a szigorú feltételek miatt. Az alapításkor néhány taggal rendelkező csapat fénykorában is mindössze 30 főt számlált. A tagok nem felelőtlen, huszonéves utcai versenyzők voltak, hanem komoly japán üzletemberek. Nem lehetett csak úgy bekerülni ebbe az elit csapatba. Először is kellett egy ajánlás, de ez még semmi. A taggá váláshoz kellett egy kocsi, ami minimum 250km/h-val tud tartósan száguldani és egy éven át az összes találkozón részt kellett venni. Ha emberünk átment a rostán büszkén viselhette a csapat matricáit az autóján és teljes értékű tagja lett japán legmenőbb autósklubjának. Csupán minden tizedik jelentkezőnek sikerült megfelelnie a követelményeknek. A klubnak egyetlen kőbe vésett szabálya volt, a civilek és a klubtagok maximális biztonsága. Amennyiben bármelyik tag veszélyeztetett egy civilt vagy másik klubtagot, azonnal repült a bagázsból. Ez bizonyítja, hogy egy gyors autó nem volt elég a tagsághoz, kitűnő sofőrnek is kellett lenni. 

 A tagok még egymás között sem fedték fel valódi kilétüket, teljes volt az anonimitás. Csupán az autókról és a hivatalos matricákról ismerték fel a társaikat. Azonban, aki törvénytelenül viselte a klub matricáit, mert volt erre is bőven példa, egész egyszerűen szétverték a kocsiját, ezzel is jelezve, hogy rossz bandával húztak ujjat. Habár sokat nem tudunk a sofőrökről, de akkoriban egy tuningmagazinból nyilvánosságra került, hogy egy ingatlanfejlesztő, valamint egy autókereskedő is a csapat tagja volt. Egyes pletykák szerint jól ismert tuningcégek alapítói is benne voltak a buliban, illetve később Kazuhiko "Smokey" Nagata-ról, a híres Top Secret műhely alapítójáról és Isami Amemiya-ról, a Re-Amemiya tulajdonosáról ki is derült, hogy a Mid Night Club tagjai voltak. 

 A rend éber őrei miatt a versenyek szervezése is teljesen titokban zajlott. Internet hiányában a helyi újságban adtak fel kódolt hirdetéseket, amikben megjelölték a pontos helyszínt és időpontot. A Mid Night Club-ot nem érdekelte a látvány, a drift, vagy a gyorsulás, ami egyedül számított az a végsebesség, ezáltal a versenyek sem voltak hétköznapiak. Az nyert, akit először veszítenek szem elől a többiek vagy elsőként éri el a kitűzött célt. Ehhez az kellett, hogy a lehető legmagasabb végsebességet facsarják ki a gépekből. Aki viszont igazán labdába szeretett volna rúgni a nagyok között, annak már a 300-320km/h sebességet kellett elérnie egy olyan országban, ahol az összes járművet gyárilag 180km/h-ra korlátoztak, ezért nem volt gondjuk a rendőrökre sem. A versenyek a Tokió és Yokohama között húzódó autópályán, köznyelven a Wangan-on zajlottak. Nem véletlenül tekintik a Wangan-t az illegális utcai versenyek "szülőföldjének", a hosszú egyeneseinek és a gyér éjszakai forgalomnak köszönhetően mindig is népszerű volt az illegális versenyzők körében.

 Ahhoz, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években elérjék ezt az irdatlan tempót nem akármilyen verda kellett. Ne feledjük, hogy japánban vagyunk, ahol ekkoriban dübörög a gyárilag is bitang erős, japán belpiacos gépek gyártása. A klubbot zömében Toyota Supra-k, Nissan Skyline GT-R-ek, Mazda RX-7-ek alkották, illetve néhány európai importautó, mint Ferrari Testarossa, Lamborghini Countach és egy maréknyi Porsche 911. Volt itt mindenféle sportautó, amit csak az egyszeri autóbuzi el tud képzelni az autózás ezen korszakából. Habár ezek az autók akkoriban az autógyártás közel csúcsát jelentették, a nagyravágyott 300-320-as tempóhoz már a gyárinál combosabb teljesítményre volt szükség. Itt jöttek képbe a tuningcégek és műhelyek. Szerencsére nem kellett messzire menniük a megfelelő alkatrészekért és szaktudásért, ugyanis a tuning mélyen megalapozta a japán autóskultúrát és rengeteg a mai napig is világszínvonalon elismert tuningcég származik a szigetországból. Nagyobb turbó, erősebb belső, újraírt ECU és meg is vannak a hiányzó lovak a géptető alól. Viszont voltak, akik itt sem álltak meg és még a leggyorsabbaknál is gyorsabbak akartak lenni.

 A legendás Yoshida Special 930 sokak számára ismerős lehet, ez volt a legismertebb autó a klub életében, a legek azonban itt még nem érnek véget. Nem csak, hogy a legismertebb, de a leggyorsabb és legdurvább is volt mindközül. Az alapot egy 1979-es Porsche 911 (930) Turbo adta 3,3 literes boxermotorral. Már gyárilag is megfutotta a 260km/h-s tempót a 300 lovas turbómotorral, ami a akkoriban észveszejtő teljesítménynek számított, a japánoknak ez nem volt elég. Az autó Porsche 934 hengereket és hengferjeket kapott, ezek mellé pedig kovácsolt Mahle dugattyúkat, titán hajtókarokat, Porsche verseny vezérműtengelyeket, illetve egy KKK K33S turbófeltöltőt is, 1,26bar-ral megfújva, ehhez dukált egy háromszor nagyobb intercooler is, a megfelelő hőmérsékletű töltőlevegő érdekében. A fékeket pedig nem másról, mint egy Porsche 935-ről kapta. A gyári teljesítményt lazán megduplázták, 601 lóerő és 701nm lett a vége. A karosszériát egy komplett csővázra építették vissza, szénszálas elemekből. A megfelelő aerodinamika érdekében kapott egy komplett TBK body kit-et, illetve NACA légbeömlőket a hátsóablakokon, hogy meglegyen a motor kellő hűtése. Az autó így már megfutotta a 347km/h-át is minden probléma nélkül, abban a korban, amikor a Lamborghini Diablo motorja is csak 3 percig bírta túlmelegedés nélkül a 320-at. Az akkoriban orvosként praktizáló tulajdonos, Yoshida Eiichi 2 millió dollárnyi jent költött az autóra, hogy az elérje a végleges formáját, mindemellett ő volt a Mid Night Club egyik alapítója is. A versenyeken a "Blackbird" becenevet használta, hogy megtartsa az inkognitóját.

 A Yoshida Special 930-nak egyetlen riválisa akadt a díszes csapatban, az Air Breathing Research(ABR) által épített Datsun 280ZX demóautó. A gyárilag 2,8 literes L28E motort 3,1 literesre fúrták, természetesen kapott kovácsolt dugattyúkat, ABR hajtókarokat, vezérműtengelyt és főtengelyt. Mindezt megspékelték két IHI RHC-6 VX55 turbóval. A féknyergek egy Nissan Skyline GT-R R32-ről származnak és TRD Toyota Supra féktárcsákkal karöltve bírták lassulásra a közel 350km/h-s végsebességről az öreg Datsunt-t. A teljes body kit szintén az ABR keze munkáját dicséri. Az autóból végül 680 lóerőt sikerült kihozniuk, így ütőképes ellenfele volt a Porsche-nak.

 Így ment ez egészen 1999-ig, amikor is egy tragikus baleset rányomta a pecsétjét a Mid Night Club történetére. Egyik éjszaka egy pár rivális Bosozoku-s kihívta a klub tagjait versenyezni a Wangan-on. Minden ment is a tervek szerint, egészen addig, amíg egy forgalmas szakaszon balesetet nem szenvedtek, amiben ketten életüket vesztették és hatan kórházba kerültek. Ez teljesmértékben szembe ment a klub elveivel, így még azon az éjszakán véglegesen feloszlatták a csapatot. Habár megszűntek létezni, mégsem tűntek el teljesen. A popkultúrában azóta is él a legendájuk, megihletve több animesorozatot, filmet vagy videójátékot. A Mid Night Club tovább él az emlékezetünkben, örökre beírták magukat az autóstörténelembe.

 Bármennyire is tűnik menőnek a történet, lehet akármilyen gyors autód, lehetsz bármilyen profi sofőr, az ördög nem alszik. Ne feledjétek, a közút nem versenypálya! Ezek a srácok tökösek voltak, megpróbálták, de meg is lett az eredménye. Semmiféleképpen ne kövessétek a példájukat!

Források:
Drivetribe
Speedhunters
The Back Roads
Totalcar
Reddit
Pinterest